A versenyre egy budapesti általános iskola ebédlőjében került sor. Profi szervezők, nagyszerű sportpedagógusok rendezték a tornát, legalább ötven kisgyermek részvételével. Csak röviden: Benji három győzelemmel és négy vereséggel a középmezőnyben végzett. Amíg az ebédlőasztalokon a srácok ádáz csatát vívtak az ellenfelekkel, a sakktáblákat körbeállták a szülők és a rokonok. Éppen a körverseny második fordulója zajlott, amikor egy aprócska kisfiú döntetlent ajánlva kezét nyújtotta partnere felé. Ebben a pillanatban hátulról előlépett a partit éberen figyelő nagypapa és egyetlen mozdulattal visszarántotta kis unokája kezét, amire még rá is sózott egyet: nem jó a döntetlen, nem csinálhatsz ilyet, meg ne próbáld még egyszer! - szólt erélyesen a hatéves kisfiúra.
Egyszerre öten figyelmeztették az idősebb urat, a bíró pedig kilátásba helyezte a férfi kiküldését a teremből, mert amit tett, az sakkversenyen szigorúan tilos.
- Ez gyakori? - kérdeztem a mellettem álló főszervezőt, mire ő lemondóan legyintett:
- A legutóbbi óvodás kupa majdnem botrányba fulladt, pedig ugye akkor is gyerekek ültek asztalokhoz - mondta a szakállas fiatalember, aki évek óta szervez versenyeket.
- Nem is a kicsikkel volt a baj, hanem a hozzátartozókkal. Egy ilyen kis manóval tökéletesen meg lehet utáltatni a sakkot, ha az apuka vagy az anyuka a saját be nem teljesült álmait - vágyait erőlteti a gyerekre.
Pontosan tudom, hogy miről beszélt a főszervező. Évekkel ezelőtt riportfilmet forgattam az úgynevezett "jégmama-teniszpapa" fogalmakról. Azokat a hozzátartozókat jelöli ez a megnevezés, akik nem tudnak uralkodni az érzelmeiken és indulataikon akkor, amikor csemetéjük versenyez. Sokan közülük minden pénzt beleölnek a kicsibe, mert meggyőződésük, hogy gyermekük szupertehetséges. És ettől a hittől nem tántoríthatja el őket senki és semmi. Pár éve magam is szemtanúja voltam annak az esetnek, amikor egy vidéki kosárlabdatornán a teljes rokonság beszaladt a pályára, hogy elégtételt vegyen egy fiún, aki kiütötte a labdát az ő kis rokonuk kezéből.
De térjünk vissza a sakkterembe, ahol körém sereglettek a szakemberek és szinte kórusban mesélik az élményeiket: szóba kerül az apuka, akit kitiltottak a teremből, mert észrevették, hogy gyermekével szemben állva rendszeresen a fülét, nyakkendőjét, inggombját simogatja. Mint az a harmadik partira nyilvánvalóvá vált, a fül a bástyát, a nyakkendő a futót, az inggomb pedig a királynőt jelentette. Apuka így jelezte kisfiának, hogy mivel kell lépnie.
- Hát arra emlékeztek, amikor egy anyuka a végjátékban - amikor lánya menthetetlen helyzetbe került - látványosan tüsszentett egy nagyot, hogy széles mozdulatával letarolhassa az egész sakktáblát? - kérdezte a többieket az egyik szervező. A többiek jól emlékeztek...
A számomra legérdekesebb történetet Ádám Olga sakkpedagógus elevenítette fel:
- A hetedik, az utolsó körnél jártak a gyerekek. Apuka észrevette, hogy az ellenfél szülei nincsenek jelen. Odament hát fia riválisához, és felajánlott neki egy tábla csokit a mindent eldöntő parti előtt. Mindössze annyit kért a sráctól, hogy veszítsen - mesélte a szakedző, aki külön módszertant is kidolgozott azért, hogy ne csak megtanítsa, hanem meg is szerettesse a gyermekekkel ezt a csodálatos játékot.
És a végére még néhány gyöngyszem: anyuka nem nyugodott bele, hogy lánya "csak" második lett a szakkör versenyén, ezért csalásra hivatkozva kivette a gyereket a csoportból. Két gyermek apukája - miközben csemetéik békésen sakkoztak - összeszólalkozott azon, hogy ki szólalt meg először. Annyira eldurvult a vitájuk, hogy a bíró felfüggesztette a partit, mire az apukák - egymást hibáztatva a félbeszakadt meccs miatt - összeverekedtek.
És talán a legriasztóbb: félprofi apuka a verseny után ordibál nyolcéves lányával, aki amúgy is zokog a vereség miatt. Tucatnyi ember hallgatja, hogy a tízéves Zsuzsa egy kretén, tehetségtelen idióta, mert nem vette időben észre azt, hogy egy futó védtelenül állt az F3-as mezőn. Végül a többi szülő állítja le a megvadult édesapát, nehogy megtépje a saját kislányát.
Hadd meséljek el egy személyes történetet. Hét éve történt: a Zsolnay Gyöngyi Kosárlabda Sporttáborba betelefonált apuka, hogy az edzők nem a legjobbak csapatába tették be a lányát, "csak" a haladók közé osztották be. Feleségem, és a tábor szakmai igazgatója Völgyi Péter - jelenleg a ZTE férficsapatának vezetőedzője -, azt mondta az apukának, hogy Szilvikének így sokkal több sikerélménye lehet, hiszen hasonló tudású gyermekekkel került egy csoportba. De az apuka hajthatatlan maradt: vagy a válogatott szintű legjobbak közé kerül a lánya, méghozzá azonnal, vagy már jönnek is érte. A diplomás szakemberek döntése értelmében a gyerek maradt az eredeti csapatban. Másfél órával később egy hatalmas Jaguár fékezett Siófokon, a tábor kapujában. Nem apuka jött, hanem a család sofőrje...
Ön mit gondol a jégmamákról és teniszpapákról?
