Már rajta voltunk a témán, amikor egy nézőnk behozott hozzánk a Naplóba egy memóriakártyát, amelyet véletlenül talált a vonaton. Otthon kinyitotta, mert azt remélte, hogy talál rajta olyan adatot, amelynek segítségével vissza tudja juttatni a kártyát tulajdonosának. Nem húzom tovább: a telefon memóriakártyáján lévő fotók egy békés kirándulással kezdődnek. Aztán karlendítéssekkel folytatódnak. Az egyik kép jól láthatóan iskolai padsorok között készült az egyik egyenruhás, náci köszöntéssel parolázó fiatalról. Ezen kívül a kártyán fasiszta szimbólumok sokaságát találjuk, pörgő-forgó horogkereszttől egyéb önkényuralmi jelekig. A felvételeken szinte kizárólag iskoláskorú fiúk és lányok láthatók. Meg például olyan videók, ahol egy lányt agyba főbe vernek, a magatehetetlen áldozatra még rá is taposnak, miközben a fejét rúgják (bemutathatatlan). Aztán, diákok egy iskolai folyosón nekifutásból rugdosnak egy ital automatát, miközben felváltva üvöltenek és röhögnek (magyarul). Egy fiúnak átszúrják a fülét. Horogkeresztből külön gyűjteményt is találunk.
- Megdöbbentem, persze, hogy megdöbbentem, amikor megláttam a képeket - mondta riporter kollégám és barátom, Barczai Gabi, aki egész héten a témával foglalkozott. - Amióta lement a riport a Naplóban, egymás után kapom a leveleket és e-maileket olyan diákoktól, akiket folyamatosan vernek a saját iskolájukban.
- Konkrétan a memóriakártyával mi a helyzet? Könnyű volt beazonosítani, hogy hol készültek a felvételek? - kérdeztem Gabit.
- Nem volt nehéz. Egy határ menti magyar városba vezettek a nyomok, ahol beazonosítottuk az iskolát, a felvételeken szereplő gyerekekre pedig ráismertek a diáktársaik.
- És mit mondtak az iskolások? Előfordulnak náluk is iskolai megalázások?
- Igen, azt mondták nagyon is gyakran. De a hozzám érkező levelek is arról tanúskodnak, hogy sokfelé ez lehet a helyzet, csak az esetek jó része nem kap nyilvánosságot. És akkor most gondolj bele, hogy mi is úgy számoltunk be erről az elrettentő példáról, hogy a telefonos kártyán lévő legdöbbenetesebb képsorokat be sem mutattuk. Azok egyszerűen nem kerülhetnek képernyőre - mondta Gabi, és ezzel én is maximálisan egyetértek. Mert láttam a felvételeket. Ami ott szerepel, az bestiális emberkínzás. Nem is álltam meg, hogy meg ne kérdezzem riporter barátomat:
- Gabi, mi volt számodra a legmegrázóbb ebben az egészben?
- Egyértelműen az, hogy a verések, kínzások képein látszik: a többiek nem segítenek. Inkább videóznak a telefonjukkal.
Este még felhívtam Végh József kriminálpszichológus barátomat, akivel korábban már sok más ügyben dolgoztam együtt. A nyugállományú ezredes szerint a videók nem véletlenül kerülnek fel a világhálóra, készítőik valósággal megrendezik azokat, hogy felvághassanak velük.
- Régebben sokkal erősebbek voltak a szakkörök, egyletek, ifjúsági mozgalmak, ahol mindenkinek megvolt a szerepe. Volt rangja a tömegsportnak, a versmondó versenynek, vagy például a családias együttlétnek. Ma a fiatalok új mintákat keresnek, ahhoz igazodnak. Olyan társaságot keresnek, ahol ők is tudnak lenni "valakik". Mindenesetre sokkal nehezebb egyensúlyt teremteni a gyerekek számára. Ez az egész a szülők, a felnőttek és az állam közös felelősége - véli a szakember.
Nézem a képeket és a horrorisztikus (itt be nem mutatott) videókat. És titkon azt remélem, hogy gyermekeim, gyermekeink soha nem találkoznak ilyesmivel. Vagy ez csak egy vágyálom? Mit gondol Ön erről? Várom a véleményét...
Kedves Fórumozó Barátaim!
Köszönöm a rengeteg hozzászólást. Röviden és tömören válaszolnék az eddig felvetett fontosabb kérdésekre, felvetésekre:
1. Tudnotok kell, elítélem az erőszak minden létező fajtáját, akárki ellen is követik el, és bárki is követi el. Aki brutálisan bántalmaz mást, felelnie kell a tetteiért, bőrszínre, állampolgárságra, nemre, vallásra, társadalmi pozícióra tekintet nélkül.
2. A memóriakártyán - ezt többször is hangsúlyoztuk- olyan képek és jelenetek is láthatóak, amelyeket nem mutathatunk be, éppen kiemelkedő brutalitásuk miatt. A jelenetek egy része egy magyarországi iskola falain belül készültek.
3. Nem "reklámozhatunk" önkényuralmi jelképeket sem.
A fenti bejegyzésem egyetlen beszámoló, senki ne sejtsen mögötte semmiféle mögöttes tartalmat vagy szándékot, mert nincs olyan.
Szeretném, ha mindenkinek békében, nyugalomban járhatna iskolába a gyermeke, hiszen ez közös érdek. A hozzánk érkező levelek viszont arról szólnak, hogy nagyon sokan szenvedtek már el iskolai bántalmazást, többen közülük titkolják a velük történteket, vannak, akik név nélkül írják le mindazt, ami velük történt.
Nem célom és feladatom az igazságszolgáltatás. Nem rám tartozik. Arra ott a rendőrség, az oktatási intézmények illetékesei, más hatóságok. Remélem, hogy lenyugszanak a kedélyek és nem kell beszámolnunk hasonló esetekről. Az iskola az iskolásoké és a tanulás helye. Ott kell először megerősítenünk országunk önbecsülését. Mert a gyermekeinké a jövő. Ezt rombolhatják a bántalmazások és ezt senki sem engedheti, és akarhatja. Ítéljük el az erőszakot! Leírom még egyszer: akárki ellen is követik el. És akárki is követi el.
További jó barangolást a honlapomon!
Barátsággal: Vujity Tvrtko